Csoportkép Emesével a tanévzáró-búcsúztatón

Emeséről nem mese

Idvezlégy Emese, büszke Szénásy,

Bethlen skólának oltalmazója,

Zordon időben kitagadottja,

Mert lázadó vagy Te, Koppány utódja.

Mikoron méglen diáklány voltál,

Laci bácsinak voltál kedveltje,

Kémia s biosz főeminense,

Kosarakat is gyakort dobálál.

Máter, az alma keblére híva,

Midőn kezedben vala diploma,

Nálunk tanultál, hát nálunk taníts,

Nebulovakat szépre, jóra ints.

Letelepedtél az Kertvárosban,

De nem nyughattál komfortos házban,

Büdös vonaton, zsúfolt fülkében

Ültél, hogy járhass édes Erdélben.

Ment veled tanár és sok száz deák,

Az kik mind hóttig emlékeznek reád,

Mert voltál cortexök katalizátora,

Fejlődő Én-jök serkentő hormonja.

Természetnek rajzát nemcsak tanojtá,

De kézzel, példával, szóval is óvá,

Nájmódi kampány őt meg nem hatá,

Parlagfű-írtást szívből utálá.

Úgyszintén utált sorban vonulni,

Értekezleten elsőként szólni,

De mikor kezdett ütni az óra,

Vízlépcső ellen ott vonult a sorba’.

Hogy egyházunk volt férfiak szűkiben,

Emese presbiter lőn akkor iziben,

De nem farizeus elülimádkozó,

Hanem szerény szolga, tetsző Úrnak, ki jó.

Pro memoria csak néhány városnév,

Bátor azóta lepergett sok év:

Zenta, Szalonta, kincses Kolozsvár,

Korond, Nagyenyed, lépcsős Segesvár.

Pro memoria emberek neve,

Lelkük bár elszállt, arcuk szívünkbe’:

Ferik és Sanyik, két Anna, egy Margit,

Imrék, Laci bácsi, Adél. Ki maradt itt?

Hírmondói vagyunk egy fényes érának,

Mire homophag-ok lepedőt húznának,

De nagy az Isten ereje, hatalma,

Skólánk fölött karja, benne pajzsát tartja.

Túl sok beszédöknek vagyon sok alja,

Mit eszös embör ki nem állhatja,

Ezért  az számban légyen zabola,

De végső szóimra figyeljetek oda!

Az BETHLEN-SZELLEM nem holmi kísértet,

De élő SPIRITUS, ki lelkeket éltet.

EMESÉben ő mostan is ott van,

Fénylik, mint a NAP, salyog, mint ARANY.

                               váSÁRhelyen, 2012. június 17-én

                                               Földesi Ferenc

Búcsúztató – képekben

Tanévzáró után megtelik az Olvasóterem. Ismerősök és ismeretlenek. Úgynevezett öregdiákok. Számomra mégis fiatalok. Fiatalos derű hat át mindent. Még a veretes Bethlen-himnuszt is. Mert középen, amit körbeülünk-állunk, nem egy bálvánnyá tett alak, nem is egy hivatalos díszpinty csücsül. Középen marad a tér, ami egybeköt minket ma is, aminek Emese néni inspirálta lelke belső terekké vált bennünk, kísér és vonz, hiszen hetven ember gyűlt össze, hetven tanítvány. Nem hetvenkedésből. Nem azért, hogy dicsőítsük őt. Hogy szentté avassuk. Hiszen a "szent" azt jelenti: Istené. Nem kell avatni. Emese Isten kegyelmében élt mindig is.
Mikor a gimnáziumból a Fekete Sasba vonulnak a hetvenek, az olyan, mint egy lakodalmas menet. Nem is olyan. Az. Középen a fehérbe öltözött menyasszony, Emese. Nem akarom folytatni, nehogy rám szóljon: jól megideologizálod, Zsolt. Maradok hát a képnél. Megvárom, amíg belsővé válik... 


Egy kis képgaléria Sós Maca fotóiból:

Kis herceg

 
    – Jó napot! – mondta a róka. 

     – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
     – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.
     – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy...
     – Én vagyok a róka – mondta a róka.
     – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok...
     – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.
     – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?
     – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
     – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
     – Kapcsolatokat teremteni?
     – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
     – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
     – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön...
     – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.
     A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
     – Egy másik bolygón?
     – Igen.
     – Vannak azon a bolygón vadászok?
     – Nincsenek.
     – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
     – Nincsenek.
     – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
     – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.
     – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
     – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
     – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz... 

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg - részlet

Kis osztály-körkép

Virágok jönnek

"Harangok, harangok 
- számontartanak engem is. 

                   
         


        Jönnek a harangok értem."
                              Nagy László 

Virágok, virágok 
- számontartanak engem is. 


Jönnek a virágok értem. 






Péter fotóiból

Mártélyi képek

Bicikliút vezet és gyalogút a gáton.

Ki jár ma arra, nem tudom.

Én már csak képzeletben.

De magam előtt látom

a folyószabályozás emelte ösvényt,

ami elválasztja a vizeket,

szárazföldre tereli lépteinket,

és tart és összeköt.

A „vannak vidékek”

így válik mibennünk

gátmentévé gátmenet helyett,

elgátosított életünk

emléknyomon is élni tud,

mert élni jó és kell és lehet.

Arról te nem tehetsz,

ha a szik kiütközik

az elhagyott folyómederben,

ha a só túlsúlyba kerül.

Vízre vágyva fordul termőre

minden sziklevél,

és jól tudod, hogy virágok

fakadnak a gát mentén

kívül és belül. 

Zsolt

Kiskunfélegyházán

2012. június 15-én

Köszönet mindenért!

Kedves Emese néni!

Hálás vagyok a sorsnak, no meg tanáraimnak és szüleimnek, hogy éppen a Bethlen Gábor Gimnáziumba vezérelt, akkor, „néhány” évvel ezelőtt.

Nagyon sok jó tanár tanított bennünket, de TE a legjobbak között voltál a KIEMELKEDŐ!

„Az idő országútján az ünnepek a mérföldkövek. Jelzik az eltelt időt, szakaszokra bontják és lehetővé teszik, hogy szakadatlan vándorlásaink során megállva, kifújjuk magunkat, lerázzuk az út porát, visszapillantsunk múltunkba, és előretekintsünk a jövőnk felé.”

No, akkor fújjuk ki magunkat! Kérlek, csukd be a szemed, és képzelj el egy gyönyörű, színes, tavaszi virágcsokrot. Ezt szeretném most Neked ajándékozni.

Az első szál virág köszönet azért, ahogy a kémiát tanítottad. Nekem pont jól! Én erre, no meg a délutáni külön beszélgetésekre alapozva a kémiából élek.

Köszönöm, hogy tudtad a tanterem ajtaját becsukni, kívül hagyva mindent, és tiszta lélekből tanítani, igazi emberi értékeket átadni.

Köszönöm, hogy úgy terelgettél bennünket, hogy azt ne nagyon vegyük észre. Nekünk mindig a legjobbat akartad, és közben szabadságot adtál.

Köszönöm, hogy olyan jónak láttál bennünket, amilyenek talán nem is voltunk, de bizalmat adtál, biztonságot nyújtottál.

Köszönöm, hogy célt adtál! Elvittél bennünket életünk első NAGY UTAZÁSÁRA! A mi családunkban te voltál a garancia. Ha Emese néni veletek van, mehetsz! Majd Ő megvéd, kiment benneteket, gondoskodik rólatok… – és így is történt!

Köszönöm, hogy kitártál egy világot, Erdélyországot! Biztosan találkoztam volna vele egyébként is, de így volt csodálatos!!!!

Köszönöm, hogy közösséget építettél körénk! A vasárnaponkénti Dékán tanyákat, a paprikás krumplikat, a nagy beszélgetéseket… Nem foglalkoztál TE azzal, ki hova tartozik; gyerek, jöjjön velem!

Köszönöm, hogy a mai napig az osztálytalálkozóra hívó leveleinkre elsőként adsz jelet! Tudod, mennyire fontos, hogy ott vagy köztünk? NAGYON!!!

Köszönöm, hogy példát adtál, hogy illik jól szólni a szülőkhöz, a gondokhoz, a konyhalányhoz, a buszsofőrhöz… – egy emberhez.

Köszönöm, hogy példát adsz: nem muszáj ezen a pályán kiégni, meg lehet próbálni úgy végigmenni, hogy emelt fővel lehessen a katedrát elhagyni. Csodálatos dolog, hogy úgy tudj megújulni, hogy minden csoport azt érzi, az ő utolsó ünnepi órája volt az igazi.

Köszönöm, hogy megmutatod, lehet, hogy a szarkalábak száma szaporodik, de a belső kisugárzású szépség az megmarad!

Köszönöm, hogy függetlenül attól, mennyi idő telt el utolsó beszélgetésünk óta, onnan tudjuk fűzni a szót, ahol a múltkor abbahagytuk. Csak az a fránya idő, az mindig kevés!

Köszönöm, hogy megmutatod, vegyük észre, ÉLNI EGYSZERŰEN JÓ!

Az én csokromban még végtelen szál virág van, de nem kenyerem az írás… Tudod, majd szóban megbeszéljük! Tudod, jössz, ahogy megígérted!

És fogadj el egy szál virágot azoktól is, akik szívük szerint adnák, de testileg már nem tehetik.

Kedves Emese!

Íme, hát elérkezett ez a pillanat is. Olyan, mint egy kerek születésnap. Tudja az ember, hogy LESZ! Néha még várja is, kacérkodik vele, milyen is lesz; ugyanakkor búslakodik is az idő múlásán.

Azután meglepődik, ezt is túléltem, valami véglegesen, SZÉPEN lezárult.

DE KEZDŐDIK EGY ÚJABB!!  Például a városban a beszélgetéseket nem kell „jaj sietek, mert csöngetnek” felkiáltásokkal abbahagyni, és nem kell……………………………………

ÉS LEHET:…………………………………………………………………………………….

AZT KÍVÁNOM, HOGY ERŐBEN, EGÉSZSÉGBEN, JÓ LÉLEKKEL A LEHETEK TÁRHÁZA SZAPORODJÉK, ÉS MINDEGYIKBEN FÉNYES ÖRÖMÖD TELJÉK!!

 

Sok- sok- sok- sok szeretettel: 

Sós Mária a IV. B-ből

Itthon vagyok

Hazamegyek.
Hiába nem lakom már ebben a városban, ide jövök haza. Az ismerős utcákhoz, az ismerős fákhoz, az ismerősök emberekhez.

És vannak Emberek, akik a városhoz tartoznak. Akikkel összefuthatsz a Kossuth téren, és ha haza mégy, várod, hátha találkozol Velük. Egy kis „itthon vagyok” érzésre. Ők azok, akik megadják a város hangulatát. Az nem az épületeken múlik, vagy a város fekvésén, hanem az embereken. És közülük is leginkább azokon, akik – kitudja honnan merítve hozzá az örökös kedvet – mindenkihez egyforma barátsággal, emberséggel, közvetlenséggel szólnak. Egy nap akár százhoz is. Nem fáradnak el benne, hogy mindenkihez legyen néhány jó szavuk. Miért is fáradnának el, nekik ez természetes.

Emese nénivel összefuthatunk „itthon”. Ő nem csak a gimnáziumhoz, Ő a városhoz tartozik. A múltunkhoz, a fiatalságunkhoz. És a jelenünkhöz is. Mert Ő nem engedi el az ember kezét. Hiszen akit egyszer megismertünk, az örökké hozzánk tartozik. Ezt mi is tudjuk, de Ő ezt is teszi.

És tegye még nagyon –nagyon sokáig!!!!!    

KÖSZÖNJÜK NEKI!!!!                    

                                                              Sós Katalin

  

Itt is, ott is

Gyimesi kirándulásunk néhány élménymorzsája eleven képként él bennem: Ahogy fent az esztenán, a pásztorok hegyi szállásán a fiú belép a házba, hírt hoz: Elszabadultak a csitkók. Ahogy apjával futva indul, hogy vagy két hegyoldalnyi területüket befussák, a csitkók nyomában. Mi közben elindulunk gombászni, mindenütt annyi rókagomba, mintha marékkal szórták volna szét. Estére gombapaprikást eszünk (amitől én jól elrontom a gyomrom).
S hogy jön a képbe Emese? Hát velünk volt...

A motívumok így tértek később vissza, néhány versmorzsa a tarisznyámból:

Nem férsz a bőrödbe, ficánkolsz

csak, elszabadultak a csitkók, indulsz

te is utánuk. Tiéd az egész hegyoldal,

mélybe le, majd vissza föl, a szem-

határig. A fenyőtűk közt már pára kél,

s mint a tej zsíros színe, úszik feléd

a sűrű gyantaszag. Nem csap be most.

A friss lószar fontosabb. Messziről

megérzed, ahogy párállik, nemrég

erre jártak. Megérzed mind a hármat.

Apád lemaradt, üget még valahol

utánad az öreg. Boldogabb így az út.

Itt is, ott is kidugja fejét egy-egy

kíváncsi, sárga rókagomba.

***

Elszabadultak

a csitkók, indulsz, tiéd

három hegyoldal,

a szemhatárig,

hol a fenyőtűk között

ezüst pára kél,

s mint a tej zsíros

színe, úszik feléd a

gyantaszag. Itt is,

ott is, kidugja

fejét egy kíváncsi, sár-

ga rókagomba.

***

Szétfröccsent sárga tinta.

Gombavetés.

Spórák zenéjét,

kottázta szét

egy lázas komponista.

              Zsolt

Gondolatébresztők – második nekifutásból

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nem akármilyen tanári gárda pallérozott minket a gimnáziumban. 

Akinek szüksége volt rá, annak segítettél elsajátítani a szorosan vett tananyagot, de közben mindannyiunkat neveltél, érleltél, hogy az érettségi után is megálljuk helyünket. Csak most látjuk igazán, hogy míly fontos dolgokat tettél tarisznyánkba. Köszönjük.

A második Erdélyi kirándulás ’81 nyara

Gyimes fölött a hegyekben az istálló padlásán kaptunk szállást. Az ottlakók elmondása szerint egy évvel azelőtt a medve is meglátogatta az istállót, s egy marhát zsákmányolt. Utólag már úgy emlékszem, kellemes éjszakánk volt. Akkor is sok-sok élménnyel gazdagodtunk. Volt persze még tanulnivalónk is. Meggondolatlanul Francival egy nemzetiségi térképet néztünk meg Brassóba menet egy román lagziba készülő társaságban. Érdekes volt túlélni a szituációt. 

Végül még egy személyes élmény ’85 nyaráról.

A Kossuth téren találkoztunk. Mint amilyen természetesnek tűnt nekünk pár évvel korábban, hogy elhívunk közös kirándulásra, Te olyan természetesen invitáltál, hogy menjek ki akkori osztályoddal Erdélybe. Osztottam, szoroztam, szabadságot vettem ki, és vasárnap délelőtt Széken az istentiszteleten csatlakoztam hozzátok. Számomra nagyon jó kirándulás volt. Azóta is sokakkal vagyok jó viszonyban abból az osztályodból.

Péter 

Hódmezővásárhely, 2012. 06. 14.

Köszönöm

 Drága Emese!

Ahányszor ráhangolódtam

az írásra,

annyiszor torkollt sírásba

a dolog.

Hálából sírtam.

Ahogy olvastam a többiek írásait, csodálva őket, hogy milyen apró részletekre emlékeznek még, engem elöntött a hála, s megindultak a könnyeim.

Én sem a tananyagért mondok hálát, hanem azért, hogy ismerhetlek.

Azért a példáért, amit kaphattam TŐLED.

TE vagy az, aki megmutatta, milyen az igazi női minőség, aki táplál, elfogad, erősít, hisz benned. ( Aki mellett egy férfi akár „Mágussá” is kinőheti magát.)

A nőit, nemcsak gyönyörű külsőddel tanítottad nekünk, hanem a kisugárzásoddal,                  a kedvességeddel, a lényeddel.

Tapasztalhattuk, hogy egy NŐ hogyan tud egy ennyire férfias világban „vezetni”. Nem hatalommal, nem erőből, nem elvárásokkal, büntetéssel, szigorral, hanem                 odafigyelő SZERETETTEL.

Mivel egy sátorban aludhattam Veled Erdélyben, tudom, hogy ember vagy. Nekem mégis valahogy Angyal, aki azért jöttél, hogy fiatalok százait segítsd emlékezni, hogy mi az, EMBERNEK LENNI 

 - nem „Madách után” küzdve, hanem boldogan, vidáman, könnyeden.

Köszönöm a fényt a szemedben, amikor ránk néztél. 

                                                        Tudom, mindannyiunkban ott világít még.

                                                                                                 Artner (Forgó) Ildi

Szilánkok

Úton Erdélybe, nem sokkal Vásárhely után, a vonaton a kalauz Emesét kérdezte, hol van a kísérő tanárunk, kinél vannak a jegyek. Egyszerű a magyarázat: annyira közénk tartozott, hogy külső szem számára beleolvadt a csapatba és bizonyára ő tűnt a legértelmesebbnek közülünk.

 

Észrevettétek, hogy a régi képeken Emese kezében, vagy a hajában milyen sokszor van virág? Mi szedtük neki, vagy ő magának? Nem emlékszem.

       Juhász Gyula: Erdélyi ibolyák

       A kolozsvári kikelet szülötte

       E pár szál gyöngéd, kora ibolya,

       Szűz szirmukon szelíden eltünődve

       A magyar Mona Lisa mosolya.

       Erdélyünk szent rögének ibolyái,

       A fájó tájról méla üzenet,

       Virágnyelven beszéltek, ó parányi,

       De drága kincsek, hervadt kedvesek!

       Kék szemetekben az erdélyi égnek

       Régi derűje integet felém

       És sötét szirmotokban érzem én

       Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek

       Bús ibolyák, gyötör egy néma vád

       És rátok hintem könnyem harmatát!

Mit adott nekünk Emese? Mindent, amit csak egy tanár adhat. Tudtuk mi ezt akkor?

Én biztosan nem: olyan természetesen csinálta, hogy azt hittem, ez jár nekünk. Vagy talán nem is hittem, egyszerűen elfogadtam, amit kaptam, nem gondolkoztam. Boldogok voltunk és felelőtlenek, és mindent akartunk, és Ő mindent adott.

És ad most is, ha találkozunk nagy ritkán, 
akár csak azzal is, ha a szemébe nézhetek.

Jó páran tanárok lettünk, ez biztosan Neki is köszönhető. De nézzünk magunkba: ha mi lettünk volna tanárként akkor Emese helyén, el mertünk volna indulni egy ilyen megzabolázhatatlannak tűnő társasággal a messzi Erdélyországba?
Nem biztos.
És jól tudjuk, mennyivel szegényebbek lennénk, ha Ő se tette volna!

     Az a bizonyos zászló, amiről Péter írt. És persze a virág.

Szeretettel: Dezső