Szilánkok

Úton Erdélybe, nem sokkal Vásárhely után, a vonaton a kalauz Emesét kérdezte, hol van a kísérő tanárunk, kinél vannak a jegyek. Egyszerű a magyarázat: annyira közénk tartozott, hogy külső szem számára beleolvadt a csapatba és bizonyára ő tűnt a legértelmesebbnek közülünk.

 

Észrevettétek, hogy a régi képeken Emese kezében, vagy a hajában milyen sokszor van virág? Mi szedtük neki, vagy ő magának? Nem emlékszem.

       Juhász Gyula: Erdélyi ibolyák

       A kolozsvári kikelet szülötte

       E pár szál gyöngéd, kora ibolya,

       Szűz szirmukon szelíden eltünődve

       A magyar Mona Lisa mosolya.

       Erdélyünk szent rögének ibolyái,

       A fájó tájról méla üzenet,

       Virágnyelven beszéltek, ó parányi,

       De drága kincsek, hervadt kedvesek!

       Kék szemetekben az erdélyi égnek

       Régi derűje integet felém

       És sötét szirmotokban érzem én

       Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek

       Bús ibolyák, gyötör egy néma vád

       És rátok hintem könnyem harmatát!

Mit adott nekünk Emese? Mindent, amit csak egy tanár adhat. Tudtuk mi ezt akkor?

Én biztosan nem: olyan természetesen csinálta, hogy azt hittem, ez jár nekünk. Vagy talán nem is hittem, egyszerűen elfogadtam, amit kaptam, nem gondolkoztam. Boldogok voltunk és felelőtlenek, és mindent akartunk, és Ő mindent adott.

És ad most is, ha találkozunk nagy ritkán, 
akár csak azzal is, ha a szemébe nézhetek.

Jó páran tanárok lettünk, ez biztosan Neki is köszönhető. De nézzünk magunkba: ha mi lettünk volna tanárként akkor Emese helyén, el mertünk volna indulni egy ilyen megzabolázhatatlannak tűnő társasággal a messzi Erdélyországba?
Nem biztos.
És jól tudjuk, mennyivel szegényebbek lennénk, ha Ő se tette volna!

     Az a bizonyos zászló, amiről Péter írt. És persze a virág.

Szeretettel: Dezső